Részlet a Felejthetetlen nyár c. regényből
Merengésemből gallyak reccsenése hozott vissza a jelenbe. A hangok mögülem jöttek, egész közelről. El nem tudtam képzelni, hogy mi lehet a zaj forrása. Valamilyen vadállat lehet? Hisz azok félnek az embertől, elkerülik. Akkor meg ki vagy mi? Valamilyen rabló akar megtámadni? Közelebb húztam magamhoz a mellettem lévő botot, jó erősen megszorítottam a kezemmel, készen arra, hogy bármelyik pillanatban használnom kell. Lassan, óvatosan hátrafordultam, hogy megnézzem ki az. Mögöttem az erdőben elég vastag törzsű fák voltak, és akárhogy figyeltem, nem láttam semmi olyat, ami az ágak reccsenését okozhatta volna. Visszafordultam, de a botot továbbra is készenlétben tartottam. Újra recsegett az ág. De semmit sem vettem észre most se. Ezt már nem hagyhattam annyiban. Felálltam, hogy körbenézzek. Mindkét kezemmel megfogtam a botot, a fejem felé emeltem, készen az ütésre. Egyszer csak megszólalt egy hang:
- Szia Tamás! Mifelénk a vendégeket nem bunkós bottal szokták várni! - és Kati kilépett az egyik fa mögül.
- Szia! Te jól rám ijesztettél az előbb!
- Bocs, nem így akartam, csak ezek a hülye ágak elrontottak mindent. Van egy kis időm, gondoltam, hogy megnézem hogy telnek napjaid. Marika néni mondta, hogy itt vagy, utánad jöttem. Már messziről láttam, hogy nagyon el vagy merengve. Mögéd akartam lopózni, hogy befogjam a szemed. De ez csak terv marad. Az ágak mindent elrontottak.
- Olyan izé vagy! Gondolod, nem halok bele az ijedtségbe, ha befogod a szemem?
- Először egy fűszállal megcsikiztelek volna, és akkor nem lett volna utána olyan váratlan. Szerintem élvezted volna. Az ijedségedre adhatok két puszit?
Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, odafutott, adott két puszit, megfogta a kezem, és már együtt futot-tunk le a gáthoz. Megálltunk a töltés szélénél.
- Ez csúcs! Te találtad ki és csináltad egyedül?
- Igen, én. De a Pista bácsi is adott tanácsot és ötletet. Ha ő nem segít azzal, hogy megmondja, hogyan béleljem ki a kövek között, nem ekkora a víz, mert elszökik.
- Ez akkor is a te érdemed. Büszke lehetsz magadra.
- Köszi
- Nézd, itt repül egy lepke! Melyikünk tudja elkapni?
Már futottunk is mind a ketten a nagy tarka szárnyú lepke után. Az, mintha megérezte volna, hogy veszélyben van, hol jobbra, hol balra repült. Mi a Katival meg utána. A nagy igyekezetben csetlettünk, botlottunk egymás mellett, ahogy kergettük a pillangót. A lepke egyre közelebb és közelebb repült a vízhez. Már majd-nem sikerült megérintenünk is a szárnyát, amikor hirtelen irányt változtatott. Mi meg nem tudtunk a víz szélén felázott földön a legnagyobb igyekezetünk ellenére se megállni, megcsúszott a lábunk, és mind a ketten belepottyantunk a vízbe.
Az ijedtségtől és a meglepetéstől először egyikünk se tudott megszólalni. Feküdtünk a sárban, a pocsolyá-ban, néztük magunkat, nincs-e komolyabb bajunk. Sze-rencsére puhára estünk, és kutya bajunk. Feküdtünk a langyos, sekély vízben, és mikor megláttuk a másikat sá-rosan, vizesen feküdni mellettünk, harsány nevetésben törtünk ki.
- Rajtam nevetsz? – Kérdezte Kati a vízben fekve, és kezével úgy paskolt a vízre, hogy alaposan lefröcskölt.
- Szerinted kin nevetek? Hoztad a szomszédod is? – és a válaszomhoz mellékeltem én is egy kis vizet.